Betegség kontra óvoda?
Ennek a gondolatmenetnek a megírására nem a feszültség vagy a vita gerjesztése vezetett, hanem több mint 20 év pedagógiai tapasztalata.
A nevelési-oktatási intézmények működéséről szóló 20/2012 EMMI rendelet meghatározza, hogy az óvodai életet többek között az SZMSZ, a Házirend, a Pedagógiai Program segítségével biztosítják a 3-6 éves gyermekek ellátásával kapcsolatban. Ehhez az érzelmi, testi, mentális és értelmi nevelés éppúgy hozzátartozik, mint a családokkal való kölcsönös együttműködés, a tisztelet és bizalom mindkét fél részéről. Hiszen az óvoda kiegészítő színtere kell, hogy legyen a családi nevelésnek. Most nem tisztem, hogy arról írjak, hogyan borult fel sok esetben az elmúlt években az egyensúly, hol lehet a hiba, mi változott meg?
Pedagógusként és talán az ország egyik legnagyobb óvoda vezetőjeként azonban az elmúlt időszakban, figyelembe véve most kifejezetten a betegségek szezonját, egy alapvető probléma hatja át a mindennapjainkat: a beteg gyermek.
Nehéz objektívnek maradni, amikor az ember nap, mint nap látja a kollégák küzdelmét a szülőkkel. Azzal a szülővel, aki betegen is óvodába viszi gyermekét, és azzal a szülővel is, aki a beteg gyermek miatt újra és újra kénytelen megoldani visszaeső gyermekével a táppénzt, és tehetetlen dühe az óvodapedagóguson csapódik le. Kinek a felelőssége mindez? A munkahelyéért aggódó szülőé, akinek nem tolerálják a gyermek miatti hiányzást? A társadalomé? A gyermekorvosoké? A vezetőké? A kollégáké, akiknek helyettesíteniük kell a kieső embert? Ki tudja? Célom, nem a felelősök felkutatása, de hadd említsek pár példát, hátha elgondolkodik rajta az, akinek inge…
Több mint 20 év alatt jó pár gyermeket láttam, neveltem, sok szülőt ismertem, ismerek. Kiscsoportban a beszoktatás ideje alatt az első fél évben bizony sokat hiányoznak a gyermekek, hamar ledönti őket egy laza kis vírus is. Pályakezdőként nekem is fél évbe tellett, mire akklimatizálódtam a bacikhoz. Aztán ellenállóbbak lesznek, de egy kezeletlen nátha, egy komolytalannak tűnő kis orrfolyás már egy gyermek esetében is elindítja a csoport redukálását. A különböző tünetekkel hazaadott, majd másnap varázslatos gyógyuláson átesett, makkegészséges gyermek aztán tovább fertőzi gyanútlanul a többieket. A szülők pedig gyermeki ártatlansággal biztosítják az óvó nénit arról, hogy csak allergia, rosszkedv, a nem kívánt étel miatti undort követő hányás, a Hold és Nap együttállása, vagy csupán a kistestvér miatt történt, ami történt, természetesen szó sincs betegségről. Nem azért, mert ő be akar csapni bárkit is, hanem muszájból. A gyermek pedig lelkesen elmeséli a napok óta vitaminként kapott Nurofen finom ízét, a titkot, amit nem mondhat el az oviban, az otthoni hasmenést, stb. És mindenki hallgat, hiszen a doktor néni engedi, vagy a szülő igazolja…
Addig, amíg nem lesz belőle nagyobb baj. És tapasztalatból mondom, lesz. Mert én láttam azt a gyermeket újjászületni, akinek a kezeletlen nátháját középfülgyulladás, majd agyhártyagyulladás, végül stroke követett. Újra tanult beszélni, járni, és az iskolába készülő gyermeknek még egy évet újra óvodában kellett maradnia. Vagy az a gyermek, akinek szívizomgyulladás lett a szövődménye egy sokáig elhanyagolt nátha miatt és hónapokig kórházban lábadozott. Láttam az „egyszerű nátha” következményeként megjelenő súlyosabb betegségeket. A tágra nyílt szemmel rám csodálkozó anyukát, aki nem akarta elhinni, hogy a hetek óta köhögő gyermek köhögése már nem egy normális tünet, „hiszen nem lázas” felkiáltással elódázta az esetet. Majd az álmatlan éjszakáktól kisírt szemét, hogy tüdőgyulladása van a kisfiúnak. A szivárvány színeiben pompázó orrváladékot, ami csak allergiás tünet. És folytathatnám a sort… De nem teszem. Egyetlen egy dolgot kérek, nem azért, mert benne van a Házirendben, mert próbáljuk leszabályozni, védeni a gyermeket, mindenki gyermekét és nem utolsósorban magunkat is. Hiszen a táppénz miatt kiesett kollégákat nekünk is pótolni kell, de a számlát nem nyújthatjuk be senkinek. Ez az egyetlen egy dolog a betegséggel kapcsolatban, hogy hallgassunk a kincsünket őrző pedagógusra, a lelkiismeretünkre, a belső hangra. Azért, hogy ne legyen következménye…
